XII/4. A faragott elefántcsont pipa — A pörkölt cikória és a finom porszemek

A szerelvény zökkenőmentesen gördült át Pont-Lévêque megvilágított peronja mellett, a kerekek ütemes kattogását pedig a VIP hálókocsi sűrű bársonyfüggönyei fojtották tompa morajlássá. Sander professzor idegesen törölgette pápaszemét, miközben szemeit egyetlen pillanatra sem vette le a doboz béléséről. „Ha a záróreteszt erőszakkal mozdították el, akkor a tettesnek pontos célszerszámmal kellett rendelkeznie! De hát ki tartana magánál ilyesmit egy első osztályú utazás során?”
Madame Lemaire finom, élre hajtogatott zsebkendőt húzott elő selyemretiküljéből, majd hűvös, kimért mozdulattal legyintett. „A feltételezés maga is túlzó, professzor úr. Úgy beszél, mintha a társaságunkban valaki rejtett lakatosműhelyt rendezett volna be a fülkéjében.” Laurent kalauz eközben halkan köszörülte meg a torkát a küszöbön állva. „A szalonkocsi felőli átjárót kilenckor bezártuk, asszonyom. Az éjszaka folyamán senki nem kért kulcsot a folyosói szekrényekhez.”
Monsieur Vaneau nem avatkozott be a szóváltásba. Egy apró, csillogó csipeszt vett elő a mellényzsebéből, s azzal emelte ki a kék bársony sarkából a sötét porszemcsék legkisebb maradékát. „A szándék, mint oly gyakran, most is gyorsabb volt a gondosságánál” – jegyezte meg halkan, miközben a porszemet egy apró üvegcsébe engedte. „A felületes szemlélő könnyen összetévesztené a közönséges pipadohányt a pörkölt cikóriagyökér finomra őrölt származékával.”
Sander professzor elhűlten meredt a detektívre. „Cikória? De hát az nem dohány! Miért szórt volna bárki cikóriát az elefántcsont pipa helyére?” Vaneau halvány, megértő mosollyal fordult a tudós felé. „Hogy a gyanút egy határozott, ám teljesen téves csapásra terelje. A hamis illat elfedheti a nyomokat, de a mértani precizitás hiányát nem tudja leplezni.”
Madame Lemaire összefonta karját, s megvető pillantást vetett a kis üvegcsére. „Ön szerint ez a szánalmas elterelés bárkit is megtéveszthetett volna?” Vaneau higgadtan tette vissza a csipeszt a mellényébe. „Tökéletesen működött egészen addig, amíg fel nem tettük a megfelelő kérdést, asszonyom.” A szerelvény lágyan megdőlt a kanyarban, s a folyosó sárgaréz lámpái ritmikusan megrezdültek, amint az Intercontinental Expressz magabiztosan száguldott tovább a ködbe burkolózó Vandeles állomás felé.