307/1. A koccanó üvegek rejtélye — Mandulaillat a folyosón

Az Intercontinental Express egyenletes ritmusban zakatolt a sötétségben Aulnay-les-Forges irányába. Laurent, a kalauz még mindig a homlokát törölgette a Saint-Mireux-i izgalmak után, miközben gyanakodva leste a folyosó végét.
– Monsieur Vaneau – suttogta sietősen, amint a nyugalmazott fődetektív kilépett a fülkéjéből egy kis friss levegőért. – Az új utas… azzal a nehéz, lepecsételt bőrönddel. Úgy szorítja magához, mintha az élete múlna rajta. És az az üveges koccanás belsejéből! Rendkívül gyanús.
– Talán csak ritka gyógynövény-szirupokat szállít, Laurent – jegyezte meg Vaneau a rá jellemző elegáns nyugalommal. – Bár el kell ismernem, a testtartása alapján inkább tűnik olyasvalakinek, aki egy fészeknyi feszült darazsat cipel.
A folyosón ekkor megjelent az új utas. Arca hamuszürke volt a rettegéstől, s tágra nyílt szemmel vizslatta a falburkolatokat, mintha mindegyik mögött egy-egy nyomozót sejtene.
– Ne… ne nézzenek így rám! Nincs nálam semmi tiltott! – dadogta zaklatottan, majd hirtelen mozdulattal a mosdó felé vette az irányt, szinte maga után vonszolva a súlyos bőröndöt.
– Rendkívül szociális alkat – mormolta Vaneau, miközben tekintetével követte a férfit.
A következő pillanatban a mosdó felől tompa, fojtott robaj hallatszott, amit finom üvegszilánkok fémes csörömpölése követett. Az ajtó rései alól azonnal sűrű, kékesszürke gőz kezdett szivárogni, nehéz, kesernyés mandulaillattal árasztva el a hálókocsi folyosóját. Aztán hirtelen beállt a baljóslatú, fojtogató csend.