306/6. Felderítés — A sárgaréz doboz titka

Vaneau elmosolyodott, majd jobb keze észrevétlenül felnyúlt a mellényzsebéhez, és előhúzta a régi, finoman megmunkált ezüst zsebóráját. Egyetlen halk kattanás kíséretében pattintotta ki a fedelét, és hosszan, mérlegelve nézte a másodpercmutató egyenletes ugrásait, miközben a folyosó falain átszűrődő mechanikus zümmögés épp egy újabb mély dallamréteggel bővült.
– Pontosan hét perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk – mondta csöndesen, majd egyetlen elegáns mozdulattal visszaengedte az órát a zsebébe.
Laurent kalauz megkönnyebbülten fellélegzett, bár a homlokán még ott ültek az aggodalom apró cseppjei. – Hál' istennek! Akkor átadhatjuk a rejtélyt a helyi hatóságoknak? Vagy legalább egy állomásfőnöknek, aki ért a rugós szerkezetekhez?
– Attól tartok, Laurent, a helyi hatóságok legfeljebb a menetrendet tudnák letartóztatni – jegyezte meg Delaunay halkan, miközben feszülten figyelte Vaneau minden mozdulatát. – A kérdés az, hogy ez a mechanikus szimfónia miért éppen most, ezen a szakaszon érte el a csúcspontját.
Ebben a pillanatban a 4-es fülke ajtaja lassan, szinte teátrális lassúsággal elmozdult. Az új utas lépett ki a folyosóra, arcán a reménykedő várakozás halvány pírjával. Kezében nem egy veszélyes szerkezetet tartott, hanem egy apró, sárgaréz fogaskerekekkel borított, polírozott fadobozt, amelyből a finom fémhúrok rezgése áradt.
– Uraim – mondta az új utas halk, meleg hangon. – Remélem, a komponálás nem zavarta az önök pihenését. A szerkezet végre beállt a helyes ritmusra.
Vaneau csöndesen bólintott. – A kompozíció valóban rendkívül komplex volt, uram. Csupán egyetlen apróság hiányzott belőle: a szándék tisztázása.