Virradat a tőzegesben

A hajnal első szürke fénysugarai a beomlott tető résein át lopóztak be a kunyhóba, tiszta hűvöst hozva a sűrű, fojtogató pára után. Mirella nem sokat aludt, de a szénégetők térképének apró vonalait már fejből is fel tudta volna idézni. Amint az idős asszony halk mozgással ébredezni kezdett, Bandi hirtelen felneszelt, és a kőtűzhely melletti vakolathalmot kezdte kapirgálni.
„Nézzétek csak!” mutatott Bandi egy kőmolyos fülkére. „Ezt a kevéske kiszáradt tőzeget még a régi vágók hagyták itt.”
„Semmi tűz,” intette le Mirella könnyed, mégis határozott mosollyal, miközben felsegítette a szorosan takarózó idős asszonyt. „A füst hamarabb elárulna minket a mocsárban, mint ahogy felmelegedne tőle a lábatok. Inkább szedjük a sátorfánkat, amíg a köd engedi!”
Borda megrázta borzas szőrét, és egy halk, óvatos vakkantással jelezte, hogy készen áll az útra. Odakint a levegő csípős volt, de a párafelhő kissé alábbhagyott, így a távolban már derengeni kezdett a korhadt égerfák komor körvonala. A térképen lévő szaggatott vonal pontosan feléjük mutatott.
„A híd közelebb van, mint gondoltuk,” mondta Mirella, miközben eligazította a kendőt a didergő asszony vállán. „Csak a gyökerekre lépjetek!”
Bandi feszülten bólintott, és lassú, óvatos léptekkel kiléptek a tőzegvágó kunyhó oltalrából a süppedős talajra.