Sötét lapok a lomb alatt

A városszéli őrbódó kormos lámpása hamar elenyészett a tejfehér sűrűségben, ahogy a kordé zökkenve hagyta maga mögött a kövezett utat. Mirella csak ekkor mert mélyebb lélegzetet venni, noha a szíve még mindig vadul kalapált a bordái mögött.
– Kimászkodhatsz, te bestia – suttogta hátra halkan, de feszülten. – A marha elhitte a fekete nyavalyát.
A pokróc alól Borda kócos feje bukkant elő. A Fekete Csatlós szaporán forgatta a szemét, feszülten fülelve a gomolygó pára neszeit.
– Poroszlók… lehetnek a gázlónál – morogta szaggatottan Borda, s görcsösen kapaszkodott a szekér oldalába. – Nem vagyunk biztonságban.
Mirella a bujdosóktól tanult rejtett ösvény felé kormányozta a lovat. A kordé csöndben gördült a puha mohán, kényelmesen megkerülve az adószedő poroszlóinak főútját. Végül az erdőszélre érve egy hatalmas, öreg tölgyfa terebélyes lombja alatt állították meg a fogatot.
A vén fa menedéket nyújtott a kíváncsi tekintetek elől. Mirella remegő kézzel nyúlt a rejtekhelyhez, s kihúzta a mészégető kunyhójából megszerzett adólajstromot. Borda éber tekintettel kémlelte a bozótot, míg a nő feszülten lapozta a sárguló iratokat. Bármelyik pillanatban felbukkanhatott a veszedelem.