Sikátori csel

Mirella egyetlen röpke pillanatig sem tehetetlenkedett. Előhúzta övéből a kisméretű faggyúdarabot, amit a kerekek tengelyezéséhez tartott magánál, s vékony, gyakorlott mozdulatokkal végigsimította vele a nyirkos pergamen felületét. A zsíros réteg azonnal lezárta a kormos betűket, megvédve a tölgygubacs-tintát a párás vásári levegőtől.
– Megvan – suttogta megkönnyebbülten, miközben a fontos írást mélyen a szoknyája rejtett ráncába csúsztatta. – Ezt a pulykavörös alak már nem tüntetheti el.
Borda eközben a sikátor sarkánál lapult, válla feszülten a koromtól fekete téglafalnak feszült. Hirtelen visszahúzta a fejét, s aggódó pillantást vetett a nőre.
– Jönnek – mormogta szaggatottan Borda, s keze automatikusan a szekér oldalára akasztott fokosra tévedt. – Két városi hajdú. Lassan lépkednek, a falakat kémlelik.
– Ne nyúlj a vasashoz! – sziszegte Mirella, s ijedtségét csípős magabiztossággal álcázva lépett a férfi mellé. – Ha itt találnak minket, csapdába esünk.
Azzal megragadta a szekér rúdját, s határozott lendülettel kitolta a fogatot a sötét zugból, egyenesen a kikiáltók, kolbászsütők és faedényárusok zajos forgatagába. A hömpölygő tömeg pillanatok alatt elnyelte őket, elvágva a mögöttük közeledő hajdúk útját.