Oltalom a szalmában

A fiúcska óvatosan ledugta fejéről a kilyukadt pokrócot. Tágra nyílt, megriadt szemekkel méregette Mirellát, majd a küszöbön tornyosuló, hallgatag Borda sötét alakjára pislogott.
– A hajdúk... – suttogta a gyermek akadozó hangon. – Elvitték apámat. Mert nem tudta megfizetni a dézsmát.
Mirella keze ökölbe szorult a szoknyája redői alatt, de arca rögtön megszelídült. Előhúzott a tarsolyából egy darabka szárított húst és egy marék aszalt szilvát, s szelíden a fiú tenyerébe nyomta.
– Többé nem bántanak – mondta halkan, feszült határozottsággal. – Borda, hozd be a szekérről a meleg takarót!
Borda egyetlen bólintással eltűnt az éjszakában, míg Mirella a kunyhó sarkában felhalmozott, száraz szalmához kísérte a gyermeket. Gyors mozdulatokkal puha fészket vetett neki a szalmabálák védelmében, ahol a fagyos huzat sem érhette el. A kisfiú mohón enni kezdett, miközben Mirella elméjében már a köves úton szövődött a terv: a titkos rekeszben lapuló lajstrom nemcsak a falut mentheti meg, de talán ennek a gyermeknek az apját is tisztázhatja a tiszttartó hamis vádjai alól.
– Itt biztonságban vagy – simította meg a fiú kormos arcát Mirella, ahogy Borda visszatért a vastag pléddel. – Reggelre eldöntjük, hogyan vágunk vissza a kapzsi tiszttartónak.
Borda a falnak támaszkodva figyelte a szalma rejtekén elszenderedő fiút, miközben a veszély még mindig ott bujkált az éjszakai csendben.