Krétafirkás találkozás

A köd lassan felszállott a dűlőút fölül, s a távolban már felsejlettek a vásárváros felé vezető út jelzőfái. A szekér döcögve haladt a kátyús úton, amikor a keresztútnál két panyókás hajdú lépett elő a fűzfák takarásából. Lovaik fújtatva álltak meg a sárban, s az őrök gyanakvó szemmel méregették a közeledő fura párost.
– Álljunk csak meg, atyafiak! – kurjantott a délcegebbik, kezeit fegyvere markolatán nyugtatva. – Micsoda portékát hurcoltok a tekintetes tiszttartó úr birtokán keresztül?
Mirella arcára nyomban álszent, nyájas mosoly ült ki. Megigazította vállán a színes kendőt, és huncut kuncogással hajolt előre a bakon, miközben Borda szótlanul, fenyegető sziklaként ült mellette, készen arra, hogy gyanús mozdulatra cselekedjen.
– Csak tisztességes portéka a vásárba, tekintetes uraim! – csicseregte Mirella, elragadó kedvességet színlelve. – Csupán szegény vándorárosok vagyunk, kik a körtvélyesi vásárra igyekeznek.
A köpcösebb hajdú gyanakvóan horkantott egyet, s a szekér mellé lépve belekukucskált a ponyva alá. Mivel ott csak szárított füveket talált, guggolva átvizsgálta a tengelyeket is. Amikor a bak alá pillantott, a szeme tágra nyílt, s az arca nyomban rákvörösre gyúlt. A frissen rótt krétarajzon a tiszttartó pöffeszkedő, malacfejű alakja vigyorgott rá vissza, amint egy üres zsák felett pityereg.
– Ez meg mi a mennykő?! – hördült fel a hajdú, elvörösödött fejjel tátogva.
– Csak egy kis útravaló emlék! – kacsintott Mirella, s mielőtt az őr fegyverért nyúlhatott volna, Borda a lovak közé csapott, s a szekér robogva vágtatott tovább a sáros úton.