Hálakrajcárok a kormos padon

Amikor az utolsó adag hűsítő ír is megdermedt a cseréptégelyekben, Mirella apró, jól felismerhető jelekkel látta el a fiolákat. Egy stilizált tüdő a köhögés elleni szirupon, egy izzó napkorong a lázcsillapítón – hogy a szegény, írástudatlan jobbágyok is rögtön tudják, melyik orvossághoz nyúljanak, ha meggyötri őket a baj.
Borda csendes szakértelemmel segített a rejtekhely kialakításában. A kormos kemence mögötti laza téglákat kiemelve szűk üreget bontott ki, ahová gondosan bepakolták az elkészült tégelyeket. A helyi nincstelenek pontosan tudták, hol keressék a segítséget, Garai ispán portyázó hajdúi pedig hiába is szaglásztak volna a koromtól fekete, pókhálós zugokban.
Mielőtt útnak indultak volna, Mirella a mészégető rozzant fapadja felé lépett. Bár a kunyhó öreg gazdája épp az erdő más szegletében rakta a boglyákat, a menedékért köszönet járt. Egy értékes balzsam mellé a lány két csillogó ezüstgarast csúsztatott a faforgácsok alá – titkos adományként az öregnek, aki akaratlanul is védelmet nyújtott a vándoroknak.
– Ebből legalább jó darabig meleg étel kerül a táljába, és az ispán kapzsi adószedői sem szimatolják ki – kuncogott halkan Mirella, miközben összehúzta magán a köpenyt.
Borda elégedett mordulással jelezte, hogy a levegő tiszta, majd óvatosan résnyire nyitotta a szúette faajtót. A hajnal első hűvös fuvallatával együtt, szinte észrevétlenül osakodtak ki a kormos falak közül, hátrahagyva az ajándékot, hogy útnak indulva újra bevesssék magukat a halkan suttogó tölgyesbe.