Füstszagú menedék

A gázló hűvös vize még halkan csobbanva csapódott fel a szekérküllőkről, ahogy átvágtak a sekély, köves medren. A túlparti tölgyes sűrű párajába érve a fák megültek a szürke homályban, s a víztükör morajlása lassanként elhalványult a hátuk mögött.
A vízmosásból kiemelkedő erdei csapás egyenesen a mészégető elhagyatott tisztására vezetett. A tisztás szélén roskadozó, kormos kunyhó mellett egy vaskos, feketére égett fapad állt, amelyen még mindig érződött a régi füst és a fafaszesz fojtogató illata.
– Elég volt a vagdalkozásból meg a bujkálásból, legalább egyetlen fertályórára – sziszegte Mirella, miközben erélyes mozdulattal rántotta meg a gyeplőt, s lerugaszkodott a bakról. Haragja nem sokat csillapodott; a hajdúk pimaszsága s a folytonos kergetőzés még mindig forrt a vérében.
Borda egyetlen éles, gyanakvó pillantással mérte fel a ködös tisztást, majd a szekér mellé lépve a kunyhó szélvédett falának támaszkodott. Keze nem távolodott el a fegyverétől, s a szeme sarkából figyelte az erdei utat.
– A tekintetes úr adószedői most valószínűleg a túlparti sárban átkozzák a tengelyüket – vetette oda Borda száraz, vágó hangon.
Mirella a kormos padra roskadt, s gúnyos fintorral húzta össze magán a nedves köpenyt. A csel bevált, de a zaklatott út portója és a feszültség még ott ült a vállukon.