A zúgó gázló

A kerekek kiszabadultak a sártengerből, s a szekér megkönnyebbülten lódult meg a sötét dűlőúton. Borda habozás nélkül ragadta meg a kantárszárat, és a fűzfák védelmező árnyékába vezette a lovat. Mirella egyetlen ügyes ugrással pattant fel a bakra, majd egy gyors pillantást vetett a háta mögé: a Garai-birtok járőreinek fáklyái épp ott pásztázták a felkavart sárt, ahol alig egy perccel korábban még a mély kátyú fogságában vergődtek.
– Éppen idejében – mormolta Borda fojtott hangon, miközben sárfoltos köpenyét összehúzva szorosan a kordé mellett haladt tovább.
A sűrű, nyirkos köd szerencsére jótékonyan elfedte körvonalaikat a kíváncsi szemek elől. A dűlőút hamarosan lejteni kezdett, s a sötétségből felhangzott a gázló sebesen rohanó vizének megnyugtató csobogása. A cuppogó sarat felváltotta a part kavicsos talaja. Mirella halk, csitító szavakkal irányította a fújtató patást, amely óvatosan lépett a hideg habok közé.
– Húzd magadra a pokrócot, kicsim! – suttogta hátra Mirella a ponyva résén át a szalmában lapuló fiúnak. – A víz csobogása most a legjobb barátunk.
A szekér zökkenőmentesen vágott át a sekély medren. Mire a túlsó part biztonságos zátonyára értek, Garai hajdújának fáklyái már csak tehetetlenül sziporkáztak a túlsó fűzesben, mint vesztett úton bolyongó lidércek.