A zsákmányolt írás

A tölgyes sűrűjébe érve a szekér végre megállt. A hűs lombkorona alatti homályban a lovak megkönnyebbülten fújtattak, míg Borda feszült figyelemmel pásztázta a környező bozótot. Bár a keréknyomokat eltüntették a partról, a veszély nem múlt el teljesen, így minden apró neszre ügyelniük kellett.
Mirella nem vesztegette az időt: azonnal a szekér derékba rejtett titkos rekeszéhez nyúlt, és előhúzta a még meleg bőrtokba rejtett, elcsent adólajstromot. A sárgult pergamen lapjain szigorú rovátkák és elszegényedett jobbágycsaládok nevei sorakoztak – a tiszttartó gátlástalan kapzsiságának néma tanúi.
– Nézd csak, Borda! A környékbeli pulyák téli betevője van erre a rongyos lapra körmölve – mutatott a sűrű sorokra Mirella, miközben gúnyos mosolya elszánt gyengédségbe váltott. – Most az egyszer a tekintetes uraság kénytelen lesz üres marokkal elszámolni a jussával.
Borda mély, elégedett mordulással hagyta jóvá a lány szavait, majd a fák között megbúvó, mészégetők által hátrahagyott kunyhó felé intett a fejével. A part menti elhagyott hajlék tökéletes menedéknek ígérkezett, ahol átmenetileg elrejthették az árulkodó irományt, s végiggondolhatták a következő lépést.