A tekercs üzenete

Mirella óvatosan kibontotta a bőrtekercset. A pergamen sárgult, de a rajta lévő ábra — mintha egy stilizált térkép vagy egyfajta szimbólumrendszer lenne — még olvasható volt. Bandi a gyertyát közelebb tartotta, hogy jobban lássák a finom vonalakat. Borda a rozsdás szerszámokat nézte, majd a tekintetét a tekercsen pihentette, az arcán elgondolkodó kifejezéssel.
„Ez több, mint egy régi lista vagy napló” – mormogta Mirella, miközben ujjaival végigsimított a karcolásokon. „Olyan, mintha valami útmutató lenne a mélységbe.”
A zúgó hang még mindig átszűrődött a résen, mintha a szél játszana a mélyben. A három barát, miután gyorsan átfutotta a tekercset – a jelentését még nem értve teljesen –, a falak felé fordult. A gyertya fénye most már bevilágította a résen túli kis föld alatti teret.
A falak valóban sokat rejtegettek. Rozsdás, algás foltok között, a nedves köveken halvány, karcolt jeleket fedeztek fel. Nem egyszerű véletlen karcolások voltak, hanem egymást ismétlő formák, mintha egy titkos nyelv írásjelei lennének. Borda megmutatott egyet, amit a földhöz legközelebb eső kövön talált: egy spirálszerű alakzat volt, ami ismerősnek tűnt a tekercsről.
Aztán Mirella vette észre a szabályos repedést. Nem a fal természetes öregedésének eredménye volt, hanem egy egyenes vonal, mintha egy óriási vonalzóval húzták volna. Ez a repedés a terem túlsó oldalán kezdődött, és átlósan futott a mennyezet felé, mintha egy még mélyebb titok felé mutatna utat. „Ez nem véletlen” – mondta Mirella, és Bandi is bólintott. A falak suttogása most már nem csak a szélről szólt, hanem a múltból, ami hívogatta őket.