A fűszerporos csel

A három köpenyes hajdú gyanakvóan léptetett közelebb, kardjuk hüvelye fémesen koccant a nyeregkáposztán. Mirella nem teketóriázott: amint a vezető ló eléjük ért, már penderült is fel a bakon, kezében a kis sárgaréz szelencével.
– Jó napot, vitéz urak! Csak a legfinomabb keleti fűszerpor van itt, egyetlen szippantás elűzi a fejfájást! – csicseregte ártatlan arccal, s mielőtt a hajdú rákiálthatott volna, pattintotta is fel a fedelét.
Egyetlen finom, mégis határozott mozdulattal a közeledő tiszttartó embere felé lendítette a maró hatású, erős borsos-fűszeres por felhőjét. A finom szemcsék szétterjedtek a hűvös párában. Az első vitéz nyomban tüsszögve, könnyezve kapott a szeméhez, a lova megbokrosodott a szúrós szagtól, s hátrafelé táncolva magával rántotta a másik két lovast is.
– Utat nekünk! – mordult fel Borda fojtott hangon, s a gyeplőt megrántva a szekeret az örvénylő patakmedren át egyenest a túlparti szűk vízmosás felé kormányozta. A kerekek mélyen belevágtak a habzó vízbe, de a fáradhatatlan lovak átvonták a terhet a sodráson.
A meglepett hajdúk káromkodása és vakodó tüsszögése elhalkult mögöttük, ám ez megnyugvást nem hozott. A szekér döccenve gördült be a fák közé kanyargó, sötét horhosba. A magas partfalak között a félhomály azonnal körbezárta őket, s a sűrűben újabb baljós árnyak mozdultak meg a szürkületben.