A fahéjas falatok

Nem telt bele sok idő, Borda sötét árnyéka újra feltűnt a kapualj sarka felől. Egy gőzölgő cserépedényt szorított a mellkasához, amelyből a friss, mézes zabkása fahéjas illata szétáradt a hűvös sikátorban. A másik kezében vastag gyapjúpokrócot és egy még meleg veknit egyensúlyozott.
– Tiszta a környék... egyelőre – motyogta Borda halkan, szaggatottan, miközben gyanakvóan visszanézett a főutca felé. – A pék nem kérdezett semmit. Gyorsan pörögtek az ezüstök.
– Jól tetted – bólintott Mirella feszülten, és óvatosan átvette tőle a tálat. A szemeiben bujkáló riadt tekintet ellenére mozdulatai gyengédek maradtak. – Nézd csak, mit hozott nekünk a jó ember!
A megszeppent fiú tágra nyílt szemekkel bámulta a gőzölgő ételt. Mirella a kezébe adta a fakanalat, Borda pedig a gyerek nyakába terítette a puha pokrócot. A kisfiú remegő kézzel, de nagy kapkodással látott munkához. A forró kása melege lassan visszahozta a színt a maszatos arcába.
– Sietnünk kell – morogta Borda fojtott hangon, miközben már a kordé ponyváját igazgatta. – A kalmár hamarosan rájön a cselre. Ha a hajdúk utánunk jönnek, szűk lesz ez a kapualj.
– Igazad van – súgta Mirella, s vetett egy utolsó, éber pillantást a sikátor torkolatára. – Eddig szerencsénk volt. Etesd meg a kicsit, aztán induljunk a gázló felé!