Meghökkentő mesék · Meghökkentő mesélő
397/6. Az Élő Műtárgy — A Tökéletes Illúzió
A látogatók zaja elült. A copfos kislányt elvonták a „pénztárgép utolsó lehelete” felé, és a nagy kiállítócsarnok fokozatosan kiürült. Szenes úrra, a maga vákuumzárt vitrinjében, a csend ereszkedett. Csupán a saját szívének gyors dobogása zümmögött a fülében, és a védőrétegben ingadozó buborékok utolsó, halvány reményei. Talán most. Talán most, hogy a tömeg elment, valaki végre meglátja az embert a „modell” mögött.
A mechanikus tárlatvezető, miután „kikapcsolt” üzemmódba lépett, visszahúzódott a talapzatba, egy halk, gépies kattanással jelezve, hogy a műszak véget ért. A vitrin fényei elhalványodtak, majd egy enyhe zümmögéssel ismét erőre kaptak, de már nem a drámai kiemelés, hanem a rutinszerű megvilágítás céljából. Ekkor két, steril overallba öltözött alak lépett be a terembe. Nem néztek Szenes úrra, mint egy élőlényre, inkább egy berendezésre, melynek műszaki paraméterei épp megfelelőek. Egyikük egy apró tableten jegyzetelt.
– A „repedések” vizuális hatása kiváló – mondta az egyik, miközben ujjaival megkopogtatta a vitrin üvegét. – A „stressz” manifesztációja, az az apró rángás a bal szemöldök felett… valami zseniális. A mérési adatok alapján az „idő múlása” és a „hanyatlás” tökéletesen illeszkedik a protokollhoz. Meg kell győződnünk róla, hogy a „modell” hosszú távon is képes fenntartani ezt a „valósághű” állapotot.
A másik bólintott, majd egy apró befecskendezőt vett elő. – A legújabb réteg stabilizálja a belső nyomást, és biztosítja az optimális „rezonanciát” – magyarázta. – Az új, áttetsző polimer bevonat pedig garantálja, hogy a buborékok sosem tűnnek el. Hiszen ők adják a dinamikát, az „élet” illúzióját. Nem lenne hatásos, ha a modell „levegőhöz jutna”, és a „hanyatlás” folyamata megszakadna.
Szenes úr teste egy pillanatra megfeszült. A buborékok vadul ingadoztak a megkötött olajréteg alatt. A „modell” immár nem egy bemutató tárgya volt. A „hanyatlás”, a „kétségbeesés” és a „kommunikációra” való képtelenség maga volt az örökkévaló műalkotás. Egy néma, vibráló remekmű, melynek minden rezdülése egy gondosan koreografált üzenet volt a bürokratikus létezés abszurditásáról. A vitrin csendesen zümmögött. Kívülről már egy új címke ragyogott: „Szenes úr: Az Örök Műtárgy” – alatta apró betűkkel: „Élettartam: meghatározatlan. Nem bontható. Nem újrahasznosítható.”
A folyosó végén egy halk, fémlemezre kopogó hang hallatszott, mintha valaki egy eltévedt aktát próbálna felnyitni.
A mechanikus tárlatvezető, miután „kikapcsolt” üzemmódba lépett, visszahúzódott a talapzatba, egy halk, gépies kattanással jelezve, hogy a műszak véget ért. A vitrin fényei elhalványodtak, majd egy enyhe zümmögéssel ismét erőre kaptak, de már nem a drámai kiemelés, hanem a rutinszerű megvilágítás céljából. Ekkor két, steril overallba öltözött alak lépett be a terembe. Nem néztek Szenes úrra, mint egy élőlényre, inkább egy berendezésre, melynek műszaki paraméterei épp megfelelőek. Egyikük egy apró tableten jegyzetelt.
– A „repedések” vizuális hatása kiváló – mondta az egyik, miközben ujjaival megkopogtatta a vitrin üvegét. – A „stressz” manifesztációja, az az apró rángás a bal szemöldök felett… valami zseniális. A mérési adatok alapján az „idő múlása” és a „hanyatlás” tökéletesen illeszkedik a protokollhoz. Meg kell győződnünk róla, hogy a „modell” hosszú távon is képes fenntartani ezt a „valósághű” állapotot.
A másik bólintott, majd egy apró befecskendezőt vett elő. – A legújabb réteg stabilizálja a belső nyomást, és biztosítja az optimális „rezonanciát” – magyarázta. – Az új, áttetsző polimer bevonat pedig garantálja, hogy a buborékok sosem tűnnek el. Hiszen ők adják a dinamikát, az „élet” illúzióját. Nem lenne hatásos, ha a modell „levegőhöz jutna”, és a „hanyatlás” folyamata megszakadna.
Szenes úr teste egy pillanatra megfeszült. A buborékok vadul ingadoztak a megkötött olajréteg alatt. A „modell” immár nem egy bemutató tárgya volt. A „hanyatlás”, a „kétségbeesés” és a „kommunikációra” való képtelenség maga volt az örökkévaló műalkotás. Egy néma, vibráló remekmű, melynek minden rezdülése egy gondosan koreografált üzenet volt a bürokratikus létezés abszurditásáról. A vitrin csendesen zümmögött. Kívülről már egy új címke ragyogott: „Szenes úr: Az Örök Műtárgy” – alatta apró betűkkel: „Élettartam: meghatározatlan. Nem bontható. Nem újrahasznosítható.”
A folyosó végén egy halk, fémlemezre kopogó hang hallatszott, mintha valaki egy eltévedt aktát próbálna felnyitni.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- a-kalauz
- szenes-ur
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.