251/7. A kattogó lényeg — Az Óraművi Főügyintéző

Az Antikvárius a Csendes Akták Folyosójára lépett, ahol a sötétség mélysége már rég elnyelt minden racionális gondolatot. A levegő sűrűbbé vált, nehéz volt az avas papír, a fémes por, és valami halványan... szerves illatától. A kattogás, mely korábban távoli moraj volt, most a dobhártyáját döngette, egy megállíthatatlan, bonyolult ritmus, ami mintha minden egyes pulzáló kartotékszekrényből áradt volna. Minden kattanás éles volt, precíz, akárcsak milliónyi apró, bürokratikus döntés, melyeket egy időben hoztak meg. Hunyorogva próbálta kivenni a labirintusszerű folyosó végét, de az a végtelen szürkületbe nyúlt, azonos, hajthatatlan acélszekrényekkel szegélyezve. Egy halvány, zöldes ragyogás pulzált a fiókok repedései közül, belső, rejtett energiára utalva.
Először véletlenszerűen, majd egyre növekvő kétségbeeséssel húzogatott fiókokat. Henderson úr aktái? Henderson úr identitása? Csak akták végtelen sora tárult fel `HENDERSON, P-17/B – Csapágyzsírozási Protokoll`, vagy `HENDERSON, Q-42/C – Kalibrációs Eltérés`, sőt `HENDERSON, R-99/D – Önkenő Mechanizmus Beállításai` címmel. Ez egy valóságos Henderson-bürokrácia volt, és egyikük sem tűnt annak a hús-vér embernek, akit keresett. Letörölt egy izzadságcseppet a homlokáról. Ez nem könyvtár volt; ez egy gyár. Egy Henderson-gyár, talán.
A kattogás erősödött, majd a folyosó legvégén található, kissé szélesebb szekrényből egy fülsiketítő crescendo-ban kulminált. Ez nem irattároló volt, hanem egyfajta fém koporsó, dühös, belső energiától zümmögve. Egy beteges kíváncsiságtól hajtva az Antikvárius kinyújtotta a kezét, ujjai hideg, polírozott rézhez értek. Egy kicsi, alig látható kulcslyuk csillant meg a homályos fényben. Elővette a sárgaréz kulcsot, pont azt, amit a „beiktatáshoz” használt. Tökéletesen belecsúszott. Egy halk *kattanással* a szekrényajtó feltárult.
Belül, a zöldes fényben fürödve, nem egy ember, és nem is egy akta volt, hanem egy komplex, surrogó szerkezet fogaskerekekből, lánckerekekből és finom rugókból. És pont a szívében, egy apró, kopott névtábla, melyre az volt vésve: `MR. HENDERSON – FŐÜGYINTÉZŐ, ÓRAMŰVI EGYSÉG`. A ritmikus kattogás nem egy óra volt; ez volt Henderson. Ő *volt* az óramű. A rendszer nem találta az azonosítóját, mert ő *volt* az azonosító. És az Új Vevő? Talán csak a következő pótalkatrész, ami arra várt, hogy beépüljön a hatalmas, örök és tökéletesen időzített bürokrácia gépezetébe.
Az Antikvárius becsukta a szekrény ajtaját, a kattogás azonnal elnémult. A kezében tartott réz kulcsra nézett, ami most megmagyarázhatatlanul meleg volt. Elrejtette, néma ígéretként önmagának és az archívum ritmikus zümmögésének, hogy soha, de soha nem lesz szüksége pótkulcsra.