Túl a generátoron

Az őrszem nehéz, fémes léptei lassan elhaltak a szektor nedves csatornái felől. A feszültség, mint a sűrű gőz, lassan oszolni kezdett a tizenkettes pad körül, de Alinda combjaiban még mindig égetően tombolt a tejsav. A lány a saját és a nagymama terhelését is vitte; tüdeje sípolva kapkodta a párás, olajszagú levegőt. Mégis, amikor a kijelzőn a számláló végre stabil zöldre váltott, nem a kimerültséget érezte először, hanem egy furcsa, meleg reményáramlást.
A szomszédos sori váz felől halk, ritmikus koppanások rezegtek át. János g534-es kódú pedáljától érkezett az üzenet: három rövid, egy hosszú ütés a kopott csővázra. Nem a kolónia megszabott üteme volt ez, hanem az ő titkos fémnyelvük. A fiú aggódó tekintete egy pillanatra találkozott Alindáéval. A lány szaggatottan bólintott, és két halk koppantással válaszolt a sarkával.
– Ne kockáztass, gyermekem – suttogta a nagymama, száraz szemeit a padlón tartva. – A szabályok védenek meg minket. A gép nem felejt.
Alinda azonban a megfeszített izmai mögött megértett valamit. Nem a napi kétezer kilojoule és a zölden villogó LED-ek teszik az embert emberré, hanem az a szándék, hogy átvegye a terhet attól, aki gyenge; hogy a sötétben is felhangozzon egy tiltott, de igaz ritmus. Amíg szeretni tudják egymást és kiállnak a másikért, addig nem puszta akkumulátorok a gép gyomrában.