Óvó tekintet a homályban

A generátor halk, tompa morajlása visszatért a megszokott medrébe, miután az őrszem léptei végleg elhaltak a folyosó betonján. János-g534 lelassította a saját hajtókarját, s tekintete a szomszédos gépágy felé tévedt. Az idős férfi arcát izzadság és fémpor borította, de a szemeiben nem a kimerültség, hanem egy mély, óvó aggodalom tündökölt, ahogy az öregasszony törékeny alakját figyelte.
– Túl sokat vállalsz tőle, Alinda – szólalt meg János halkan, a pedálok ütemére igazítva a hangját. A kolónia szigorú szabályai tiltották a nem energiaügyi kommunikációt a szektorok között, ám János apró, felajánló mozdulattal mégis közelebb húzta a saját lendkerekét a közös átviteli ponthoz, hogy terhet vegyen le a szomszédos padról. – Hagyd, hogy én vigyem a terhelés egy részét. Az én wattmérőm még elbírja.
A nagymama azonban szigorúan rázta meg a fejét, s görcsös ujjakkal még szorosabban markolta a saját korlátját.
– Ne szegd meg a normát, János – utasította vissza a férfit hűvös, kimért hangon, miközben a szája széle megrebbent. – A szabályzat nem ismer irgalmat a felesleges kalóriaátadásra. Mindannyiunknak megvan a maga fejadagja és a saját számlálója. Nincs szükségünk a sajnálatodra.
A nyers elutasítás mögött azonban ott bujkált az a jól ismert, félénk melegség, amit a nagymama évtizedek óta próbált elrejteni a kolónia szeme elől. Bár a törvények szerint a korukbeli szövetségek és felesleges érzelmek károsnak minősültek a rendszer hatékonyságára nézve, a nő szeme sarkában felvillanó gyengédség elárulta: titokban mélyen megérintette a férfi rendíthetetlen jelenléte és szilárd kiállása.
János nem szólt többet, csak egy halk bólintással tudomásul vette a visszautasítást. A lendkerék tovább forgott, de a fémfülke hideg homályában a hallgatásuk már nem az elidegenedésről, hanem egy elfojtott, láthatatlan kötelékről tanúskodott, amit sem az őrszemek, sem a wattmérők nem tudtak végleg eltörölni.