Az Emlék Visszhangja

A morzejelek továbbra is érkeztek, egy tétova, de kitartó pulzálás. Nem az a nyelv volt, amit Alinda ismert, de a ritmus maga életről árulkodott, valami olyasmiről, ami kívül esett a kolónia dinamóinak monoton zúgásán. Nagymamája keze, csomós és enyhén reszkető, egy másik poros tárcsa felé nyúlt.
„Ez egy régi szignál,” suttogta az idős asszony, szemei elrévedtek. „Nem üzenet, inkább egy… egy visszhang. Az L656 nem beszélni akart, hanem utat nyitni. A ‘szabad emlék’ nem egy szó, Alinda, hanem egy érzés, egy állapot. Amit a kolónia elfelejtettünk. Azt akarja, hogy felidézzük.”
Alinda a sárgaréz tárgyra nézett, ami most már egyenletesebben, melegebben lüktetett a tenyerében. Azt mondták neki, az emlékezés fájdalmas és haszontalan. Azt mondták, a régi világ romokban hever, és csak a túlélés számít. De ez a lüktetés, ez a visszhang, valami mást sugallt. Valami olyasmit, amitől Gábor bácsi és Kovács félne, mert szétzilálná a napirendet, de a 84-es-alany talán felismerné benne a reményt.
A nagymama ujja megállt egy rozsdás kapcsolón. „Itt van. Ez egy átviteli pont. Ha jól gondolom, ez nem csak a frekvenciát továbbítja, hanem az emléket is. Azokét, akik még emlékeztek a Napra, a szabadságra, arra, hogy mi lesz az emberrel, ha nem csak egy szám a rendszerben.”
Alinda bólintott, tekintetében a remény szikrája táncolt. A sárgaréz tárgy a tenyerében szinte életre kelt. Tudta, hogy ez egy veszélyes játék, ami az Őrszemek figyelmét is felkeltheti, de a szabadság emléke, az a puszta lehetőség, hogy valami több van, mint a massza és a pedálok, mindennél erősebb volt. A vezérlőterem levegője, ami percekkel ezelőtt még fullasztóan állt, most mintha vibrálni kezdett volna, a régi idők elfeledett, de nem elveszett ritmusára. A csend mögül fel-felmorajlott a kolónia távoli, ismerős zúgása, de most Alinda számára ez a hang is másképp csengett.