Az elfedett nyomok

A dinamó morajlása végre egyenletes búgássá csendesedett, ahogy a központi automatika stabilizálta a hálózatot. János-g534 azonnal lekapcsolta az összekötő segédláncot, nehogy a regiszter észrevegye a szabálytalan áramátirányítást. Lábában a sérülés égetően lüktetett, mégis azonnal Alindához lépett, aki erőtlenül roskadt a fémvázra.
A lány tenyere felsebesedett a hajtókartól. János letérdelt elé a hideg rácspadlóra, s mellesnadrágja zsebéből előhúzott egy tiszta pamutrongyot, majd óvatosan Alinda vérző markára simította. A mozdulatban nem a kolónia gépies bajtársiassága volt, hanem mély, gyengéd védelmezés.
– Nem lett volna szabad így kimerítened magad – suttogta János halk, töredezett hangon, fél szemmel a figyelőgalériát lesve. – Ha az Őrszemek rájönnek, átcsoportosítanak.
Alinda felemelte a fejét. Szeméből eltűnt a riadalom, s óvatosan megszorította a férfi kérges kezét.
– Nem hagytalak volna egyedül – válaszolta halk, töredezett hangon. – Nagymama mesélt az emberekről, akik vigyáztak egymásra.
János bólintott, s óvatosan a generátor mögötti sötét szervizjárat felé terelte a lányt, még a váltóműszak szirénája előtt.