Véget nem érő történet

2222 · Darnay Merse

Az átörökített fény

A sötétség teljesen rátelepedett az L-lakószektorra. A generátorok leállása utáni csend fojtogató volt, de a fülkék mélyén valami más is éledezni kezdett: a várakozás. G302 az ágy szélén ült, ujjai görcsösen kapaszkodtak a durva pokrócba. Mellette a nagymama ült, akinek meleg, érdes tenyere megnyugtatóan simult a fiú vállára. Odakint az Őrszemek tétova, vak neszezése hallatszott; a gépek elvesztették az irányítást, a kolónia megszokott rendje darabokra hullott.
– Mi lesz velünk most, nagymama? – suttogta g302, szemét a vaksötét folyosó felé meresztve. – Ha a rendszer nem indul újra, végünk?
– Nem, kicsim. Ez a kezdet – felelte az öregasszony halk, de szilárd hangon. – Az én nagymamám még emlékezett arra az időre, amikor a világ nem ebből a vasból állt. Mesélt a kétezres évek húszas éveiről, amit még az ő anyjától hallott. Akkoriban az emberek szabadon jártak a napfényben. Nem kellett pedálokat hajtaniuk a puszta létezésért, a fémfalak helyett fák vették körül őket. Azt mondta, a technológia lassan, szinte észrevétlenül vette el tőlük a szabadságot, míg végül ide jutottunk. De az emberi lélek nem felejt.
G302 elhallgatott. A sötétben szinte érezte a kolónia többi lakójának feszült figyelmét. A kérdés, hogy hogyan lesz újra valódi ember belőlük, és mi vár rájuk a fenti világban, ha egyszer kijutnak, nehéz teherként nehezedett rájuk. De a nagymama szavai, a nemzedékeken átörökített emlékek szikraként gyúltak meg a fojtogató csendben.
Ebben a részben

Szereplők

  • g302
  • nagymama

Helyszín

  • fulke-14

Folytatás

Részvétel

Részvétel

A művelethez belépés kell.

A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.