A túlélés áramköre

Az őrszem nehéz, fémes léptei lassan elhaltak a folyosó gőzös homályában, de a feszültség nem oldódott fel a tizennégyes fülkében. A sárga jelzőfény ugyan visszaszelídült a megszokott zöldre, az izmokban maradó görcsös remegés azonban tisztán jelezte a veszélyt. Alinda még mindig kapkodta a levegőt; az áttétel hirtelen átvétele megmentette a nagymamát az adagcsökkentéstől, de a saját tüdejét a végsőkig kimerítette.
– Felelőtlen kölyök – csattant fel János-g534 hangja a szomszédos pedálsor felől. A férfi arca sápadt volt a megfeszített munkától, szemeiben dühös szikrák égtek. – Egyetlen kimaradt ciklus elég lett volna, hogy mindhármunk fejadagját megnyirbálják. A rendszert nem érdekli a dühöd.
– Nem hagyhattam, hogy összeroskadjon! – vágott vissza Alinda, bár a torka égett a száraz, sós gőztől. – Mi nem gépek vagyunk, amelyeket kicserélnek, ha elkopik a tengelyük!
A nagymama nem szólt semmit, de ujjai fehéredésig szorították a vasmarkolatot. Az öregasszony tekintetében ott bujkált az a régi világ, ahol az emberi értéket még nem kilowattórákban mérték. János azonban megrázta a fejét, és még keményebben taposta a hajtókart.
– De, pontosan azok vagyunk – sziszegte János. – Alkatrészek a kolónia dobjában. Ha elfelejted a fegyelmet, nem ember leszel, hanem puszta hulladék a szelektálóban. Az marad ember, aki túléli a holnapot is.
Alinda összenézett a nagymamájával. A fém szaga és a nyers energia lüktetése mögött ott lebegett a megválaszolatlan kérdés: vajon mennyi maradhat meg a méltóságból ott, ahol a puszta létezés is csak egy energiagazdálkodási egyenlet eredménye?