A tükrök törvénye

Alinda a tenyerébe zárta az aranyló fémszálat, miközben a dinamoterem csengője élesen jelzést adott a műszakváltásra. A pedálok lassuló kattogása mögött a csarnok hirtelen némaságba borult. A lány a kezeslábasa belső zsebébe csúsztatta az apró tárgyat, s tekintete a nagymamáját kereste. Az öregasszony remegő kézzel törölte meg izzadt homlokát, szemeiben a rettegés mellett valami régen elfeledett, finom gyengédség derengett.
A lakószektor felé vezető szűk folyosón a kolónia megszokott, rideg szürkesége uralkodott, ám a szellőzőnyílások mélyén hirtelen fura, meleg fénysugár villant át. Nem a szintetikus neonsorok vibrálása volt ez, hanem valódi, visszatükrözött fény, amelyet valaki messze, a leselejtezett járatok mélyén a rejtett kar átállításával irányított ide. János mozdulata odafent felborította a kolónia merev egyensúlyát.
– Nagyanyám... – suttogta Alinda, ahogy a mennyezeti rácsra pillantott. – Ez nem a gépek fénye.
– Halkan, gyermekem – szorította meg a lány kezét az öregasszony, szaggatottan lélegezve. – A gépek csak energiát számolnak. Áramot meg húst. De aki ezt a fényt idefordította... az emlékszik. Az tudja, mitől maradunk emberek.
A folyosó kanyarulatában az Őrszem-3 lépegetett, de optikai lencséi elkerülték a falon végigpásztázó aranyszálat. A sugár egyetlen suhanó pillanatra megvilágította Alinda kezét, és a lány megérezte: a törvényeken túl is létezik valami, amit nem lehet végleg kiirtani.