2222 · kis Ferenc
A szalag alatti falat
A csővezetékben olyan sötét volt, mint egy leállított dinamó gyomrában, a levegő pedig tömény ózon- és gépzsírszagot árasztott. János-G534 nehézkesen fújtatott előttük, fémkapcsos munkásbakancsa rendszeresen megcsúszott a nyirkos felületen. Amikor végre elérték az alagút első tágasabb elágazását, az idős férfi megállt, és a térdére támaszkodva próbált oxigénhez jutni.
– Bírjátok még, fiatalok? – morogta, miközben gyanakodva pislogott visszafelé. – Mert ha most dőltök ki, én bizony nem viszlek benneteket a hátamon. A kalória-keretem nem erre lett kitalálva.
Alinda megdörzsölte koromtól sötét homlokát. A szellőzőből áradó huzat hideg volt, de legalább az Őrszemek zümmögő hőszenzorai elmaradtak mögöttük. Az Új Lakó nesztelenül guggolt le a sarokban, szemei mint két parázs kutatták a sötétséget, de tekintetét óvatosan Jánoson tartotta.
– Nagyanyám mindig azt mondta, hogy maga egy makacs, csontos öregember, aki csak a műszerekhez ért – jegyezte meg Alinda halkan, miközben próbálta visszafogni a remegését.
János gúnyosan horkantott egyet, majd belenyúlt a kopott munkáskabátja belső zsebébe. Egy összeaszott, szintetikus fehérjeszeletet halászott elő, amit gondosan kettétört, és a nagyobbik felét nyújtotta a lánynak.
– A nagymamád egy házsártos némber volt, aki még a pedálos dinamót is lekiabálta a falról, ha rossz ritmusban pörgött – mondta János, de a hangja megenyhült. – De a szintetikus adagot mindig nekem adta oda, ha azt hitte, nem látja senki. Nesze, edd meg! Nem akarom, hogy leálljon a ketyegőd az út közepén.
Alinda átvette a rágós falatot. Az apró gesztus mögött hirtelen felsejlett mindaz, amit az öregek évekig hallgatásba burkoltak a kolónia szigorú napirendje alatt. Az Új Lakó csendben bólintott a sötétben, elismerve az íratlan szövetséget, amely végre nem a gépek parancsára, hanem emberi akaratból köttetett.
– Bírjátok még, fiatalok? – morogta, miközben gyanakodva pislogott visszafelé. – Mert ha most dőltök ki, én bizony nem viszlek benneteket a hátamon. A kalória-keretem nem erre lett kitalálva.
Alinda megdörzsölte koromtól sötét homlokát. A szellőzőből áradó huzat hideg volt, de legalább az Őrszemek zümmögő hőszenzorai elmaradtak mögöttük. Az Új Lakó nesztelenül guggolt le a sarokban, szemei mint két parázs kutatták a sötétséget, de tekintetét óvatosan Jánoson tartotta.
– Nagyanyám mindig azt mondta, hogy maga egy makacs, csontos öregember, aki csak a műszerekhez ért – jegyezte meg Alinda halkan, miközben próbálta visszafogni a remegését.
János gúnyosan horkantott egyet, majd belenyúlt a kopott munkáskabátja belső zsebébe. Egy összeaszott, szintetikus fehérjeszeletet halászott elő, amit gondosan kettétört, és a nagyobbik felét nyújtotta a lánynak.
– A nagymamád egy házsártos némber volt, aki még a pedálos dinamót is lekiabálta a falról, ha rossz ritmusban pörgött – mondta János, de a hangja megenyhült. – De a szintetikus adagot mindig nekem adta oda, ha azt hitte, nem látja senki. Nesze, edd meg! Nem akarom, hogy leálljon a ketyegőd az út közepén.
Alinda átvette a rágós falatot. Az apró gesztus mögött hirtelen felsejlett mindaz, amit az öregek évekig hallgatásba burkoltak a kolónia szigorú napirendje alatt. Az Új Lakó csendben bólintott a sötétben, elismerve az íratlan szövetséget, amely végre nem a gépek parancsára, hanem emberi akaratból köttetett.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- alinda
- az-uj-lako
- janos-g534
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.