2222 · Cső-Mária
A sötétség melege — új fordulat
A szűk sziklarésben a levegő nehéz volt és dohos, de a mögöttük lévő kőfalból áradó vibrálás átforrósította a hátukat. Kívülről a csizmák fémes koppanása és a páncélok csörgése hallatszott: az Őrszemek elérték a kidőlt, füstölő szerkezetet. Alinda visszatartotta a lélegzetét, hüvelykujját a durva kőfelületbe fúrva próbálta csillapítani teste remegését.
– Szétzúzta a szenzort – harsant egy gépies, fémhangú parancs a járatban. – Keresd az emberi mintát! Egyetlen egység sem maradhat ki a napirendből!
A vakító fénypászmák többször is átcsaptak a rés peremén, de a fal mélyét sűrű, szinte szilárd árnyék takarta. János feszülten lapult a sziklához, ujjai fehéredtek a lány vállán. Dühös tekintete Alindára szegeződött, mégis elfojtotta a szavait, látva a járatot elárasztó őröket.
Alinda bőre alatt még mindig forróság hullámzott. A kőfal nem egyszerűen energiát sugárzott; ritmusra pulzált, mint egy lassú, mélyen lakozó szívverés. A kolónia gépi kattogása és a pedálok monoton moraja helyett ez a lüktetés eleven volt. A lány ekkor értette meg igazán: a rozsda és a fojtogató fegyelem alatt régebbi erő rejtőzik, olyasmi, amit az emberi test hordoz, de a kolónia kíméletlenül felőrölt.
– Nem mehetünk vissza – suttogta Alinda, és hangjában már nem vak harag volt, hanem kemény elszántság. – Ha a napirend elszívja az utolsó csepp erőnket, az nem élet. Csak lassú elmúlás.
János lassan megeresztette a lány karját. A rés mélyebb része felé pillantott, ahonnan langyos huzat áradt. Az Őrszemek léptei lassan távolodtak, de az eddigi életük végleg mögöttük maradt.
– Szétzúzta a szenzort – harsant egy gépies, fémhangú parancs a járatban. – Keresd az emberi mintát! Egyetlen egység sem maradhat ki a napirendből!
A vakító fénypászmák többször is átcsaptak a rés peremén, de a fal mélyét sűrű, szinte szilárd árnyék takarta. János feszülten lapult a sziklához, ujjai fehéredtek a lány vállán. Dühös tekintete Alindára szegeződött, mégis elfojtotta a szavait, látva a járatot elárasztó őröket.
Alinda bőre alatt még mindig forróság hullámzott. A kőfal nem egyszerűen energiát sugárzott; ritmusra pulzált, mint egy lassú, mélyen lakozó szívverés. A kolónia gépi kattogása és a pedálok monoton moraja helyett ez a lüktetés eleven volt. A lány ekkor értette meg igazán: a rozsda és a fojtogató fegyelem alatt régebbi erő rejtőzik, olyasmi, amit az emberi test hordoz, de a kolónia kíméletlenül felőrölt.
– Nem mehetünk vissza – suttogta Alinda, és hangjában már nem vak harag volt, hanem kemény elszántság. – Ha a napirend elszívja az utolsó csepp erőnket, az nem élet. Csak lassú elmúlás.
János lassan megeresztette a lány karját. A rés mélyebb része felé pillantott, ahonnan langyos huzat áradt. Az Őrszemek léptei lassan távolodtak, de az eddigi életük végleg mögöttük maradt.
Ebben a részben
Szereplők
- alinda
- janos-g534
Helyszín
- elfeledett-jaratok
Előző jelenet szereplői
- alinda
- az-uj-lako
- janos-g534
- nagymama
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.