A pedálritmus és a rejtett pillantások

A kolónia ébredése nem költői volt, hanem a hálózaton végigfutó, egyre erősödő mechanikus zúgás, mely a váltás kezdetét jelezte. A fülke ajtaján átszűrődő zaj már nem csendes moraj volt, hanem a rideg, könyörtelen napirend dobpergése, ami mindenkit visszaterelt a kijelölt kerékvágásba. János G534, a testén még mindig égésszaggal, lassan, vonakodva emelkedett fel. Mellkasa lüktető fájdalommal válaszolt minden mozdulatra, és dühösen szorította ökölbe a kezét, amiért ilyen tehetetlennek érezte magát.
Az új lakó, aki eddig csak árnyékként lebegett a sarokban, most előrelépett. Tekintete éles volt és vádoló, mintha János lassúságát személyes sértésnek venné, vagy egy újabb bizonyítéknak a család veszélyes kilengéseire. „Az Őrszemek nem kedvelik a későn érkezőket,” vetette oda szárazon, a hangjában rejtett fenyegetéssel. Alinda észrevette, hogy János arca még jobban elkomorodik, de nem a félelemtől. Inkább attól a tehetetlen haragtól, ami a rendszer ellen irányult, ami még a testi fájdalmat sem volt hajlandó elismerni.
A nagymama, aki eddig csendben figyelte őket, most egy hirtelen, szinte észrevétlen mozdulattal János felé fordult. Tekintete, bár továbbra is kemény volt, egy pillanatra megenyhült, egy alig észrevehetően gyorsan elillanó melegség villant fel benne. Ez volt az a titokzatos jel, amit csak János G534, a névtelen, de a szívében mégis oly közel álló férfi értett. Egy másodperc töredékéig tartó, néma párbeszéd zajlott le közöttük, ami többet mondott minden kimondott szónál. A nagymama dühös arca mögött valami más rejlett, valami, ami szembement minden kolóniai szabállyal.
János viszonozta a pillantást, apró, keserű mosollyal. A szavak feleslegesek voltak, hiszen mindenki fülében ott csengett az új lakó figyelmeztetése és a hajnali műszak elkerülhetetlen hívása. Alinda, aki éppen a nagymama rejtett üzenetén töprengett, most tisztán látta ezt az elfojtott érzelmet. Mintha egy apró virág próbálna meg kinőni a betonon keresztül, ostoba kitartással. A kolónia falai között még a szerelem is csendben, rejtve, szinte már-már humorosan abszurd módon létezett. Egy mozdulat, egy pillantás – ennyi maradt az emberi kapcsolatokból, melyet a rendszer még nem darált be teljesen.
A pedálkvóta várta őket. A géptermek mélye, a mélyszintek sorsa, a testekből kicsiholt energia – mindenki a helyére került. János egy utolsó, dühös pillantást vetett az új lakóra, majd a Nagymamára, akinek tekintete már újra rideg volt, és elindult a kijárat felé. Alinda követte, az égő tenyere és a szívében lobogó lázadás-szikra most már nem csak a rendszer, hanem az emberi sors abszurditása ellen is lázadt. A „Hogy lesz az ember?” és a „Mi lesz vele?” kérdései most már nem csak elvont fogalmak voltak, hanem az elfojtott érzelmek, a néma pillantások és a tiltott szerelem tragikomikus valósága.