A néma szövetség — folytatás

Alinda lába megkezdte a megszokott, ritmikus mozdulatot. A pedálok nyikorgása és a generátorok mély zúgása hamar elnyelte a gondolatait, de a nagymama üzenetének súlya ott maradt. Mellette János arcán látta a fájdalmat, ahogy minden lefelé nyomásra összeszorította az állkapcsát. A seb nem gyógyult, a kolónia kegyetlenségének élő bizonyítéka volt. Alinda pillantása akaratlanul is Jánoson időzött; a lázadás szikrája nemcsak a nagymama szavai miatt égett, hanem János szenvedése miatt is. Ez az emberi kapcsolat, a másik iránti aggodalom most élesebben szúrta a lelkét, mint a monoton munka. „Hogy lesz az ember?” – súgta a belső hangja.
János megérezte Alinda tekintetét. Rövid, figyelmeztető pillantást vetett feléje, amelyben ott volt a veszély és a bizalom furcsa elegye. „Ne nézz rám így,” – súgta a tekintete, de a mozdulatában volt egy elismerés arról, hogy mindketten egy súlyos titok terhét cipelik. A körülöttük dolgozó orszemek monoton arckifejezésén nem látszott semmi, de Alinda tudta, minden rezdülést elemeznek. Az új lakó árnyéka ott kísértette őket.
Ebben a rövid, néma interakcióban Alinda érezte, hogy valami megváltozott. Nem volt többé egyedül a teherrel. János, a sérült, fenyegetett férfi, most a titkos szövetségesévé vált. A lázadás szikrájának apró, de valós lángjává. A kérdés „Mi lesz vele?” már nem csak Jánosra, hanem rájuk, kettőjükre vonatkozott. A közös veszély és a megosztott titok közelebb hozta őket, mint bármilyen kimondott szó, a kolónia rideg falai között.