A Napfaragványok üzenete

A hűvös légáramlat egy még sötétebb, tágasabb folyosóra vezette őket. A levegő itt furcsán mozdulatlan volt, valami fémes, ősi illatot hordozott, mintha száraz föld és elfeledett vas keveredett volna. János magasabbra tartotta az akkumulátoros lámpát, de fénye alig tudott áthatolni a hatalmas ürességen. Óvatosan lépkedtek, lépteik természetellenesen visszhangoztak a falak között. Alinda egy bizsergést érzett a bőrén, ami különbözött a kolónia megszokott, nyirkos hidegétől. Mintha maga a levegő is egy elfeledett emléket tartogatott volna.
Hirtelen a lámpa fénye valamin megakadt a durván faragott sziklafalon. Nem cső vagy kábel volt, hanem bonyolult faragványok sorozata, félig lepusztítva az idő vasfogával. János közelebb vitte a fényt. A szimbólumok egy szélesre terjesztett fát ábrázoltak, ágai felfelé nyúltak egy ragyogó gömb felé. Alatta stilizált emberi alakok álltak, kezüket kiterjesztve, mintha imádkoznának vagy hódolnának.
— Mi ez? — suttogta Alinda, hangja elcsuklott a mély csendben. Eszébe jutott a nagymamája meséje a Napról, a régi világról, a fényről, ami az emberek feje fölött égett. Ezek a rajzok… mintha azokról az időkről szólnának, amikor a fény nem csupán energia volt, hanem maga az élet. János ujjával végigsimított az egyik alakon, arca elgondolkodottá vált. — Mintha… valamit ünnepelnének. Vagy kérnének.
Ahogy tovább haladtak, a fali faragványok egyre gyakoribbá és részletesebbé váltak, egy elveszett kultúra történetét mesélve. Ezek nem az Őrszemek sterilen funkcionális jelzései voltak, hanem egy eltűnt emberiség tanúbizonyságai, melyek a napfényhez való jogot, mint alapvető örökséget hordozták. A kolónia alatti mélységekben, messze az Őrszemek ítéletétől, a Nap örökösei suttogva emlékeztették őket arra, ami elveszett. A levegő hideg maradt, de a falakból áradó, évezredes üzenet lassan felmelegítette Alinda szívét. Nem voltak egyedül a tudatlanságban, és talán nem voltak egyedül az ellenállásban sem.