A nagymama útmutatója

János lenyelte a nyálát. „Remény… és újra emberek. Azért ez merész kijelentés egy falra karcolt firkától” – mondta halkan, de a szemeiben ott csillant valami, ami Alinda szívét megmelengette. Nem pusztán kétkedés volt az, sokkal inkább egyfajta óvatos csodálat, amit a nagymama, L656 iránt érzett, aki valaha hasonló, reményteli mesékkel próbálta a kolónia unalmát elviselhetőbbé tenni. Már akkor is megfogta Jánosban az a titokzatos erő, ahogy a nagymama szembeszállt a kvóták, a pedálok, a massza-táplálás rideg valóságával. Talán ezért is nézte őt más szemmel, mint a többiek, és ezért engedett meg magának néha egy-egy halk szót, amiért később megbüntethették volna. A nagymama pedig, bár sosem mutatta ki nyíltan, hálás volt ezekért a pillanatokért.
Alinda megérezte János rejtett gondolatait. „Nem firka. Üzenet. És… és a nagymama hitt benne. Mindig mondta, hogy az élet több, mint a dinamó zúgása, vagy a napi fejadag. Hogy van valami odakint, a napfényben.”
János bólintott, majd újra a jelre szegezte tekintetét. Az egyenes vonalak, a kereszteződés… mintha útvonalat jeleznének. „Ha ez egy útmutató, akkor hová mutat?” – kérdezte, ujjával óvatosan végigkövetve a barázdákat. A kolónia folyosói annyira egyformák voltak, annyira logikusak, mégis, ez a jel mintha valami ősi, elfeledett logikával működött volna. Nem a pedálok ritmusára, hanem valami egészen másra, valami emberibbre.
„A nagymama beszélt egy régi zsilipkapuról. Azt mondta, hogy azt elfalazták, de mögötte vannak a régi műszerek. Azok a műszerek, amik még látták a napfényt. Azt hiszem, ez oda vezet.” Alinda hangja elcsuklott, mintha a szavak súlya is megterhelné. A zsilipkapu emléke a kolónia egyik legszigorúbb tabuja volt, egy olyan hely, ahova még az Örszemek sem merészkedtek be, vagy legalábbis nem látták értelmét.
János, akinek a feje tele volt a kolónia mérnöki rajzaival, megdöbbent. Az elfalazott zsilipkapu… valahol az L-szektor peremén, ahova csak a legkevésbé fontos, leginkább feledésbe merült alanyokat küldték. Vajon L656 is ismerte ezt az utat? És vajon ő maga is ezért került oda, ahol senki sem emlékszik rá? A gondolat hideg futkosott végig a hátán.
„Rendben van” – mondta, és ez a szó szokatlanul határozottan csengett az elfeledett járatok csendjében. „Akkor keressük azt a kaput. És közben imádkozzunk, hogy az Örszemek épp a szokásos, hat órás energiaellenőrzési körútjukat teljesítik, és ne érezzék szükségét, hogy a „Hogy-lesz-az-ember” projekt újabb felvonásában nyomozgassanak. Mert az nem lenne túl humoros, még nekünk sem.”