A lendkerék pedagógiája

Az őrszem fémes lépteinek visszhangja alig halt el a szürke folyosón, a dinamóteremben máris visszatért a megszokott, nyomasztó pedálritmus. A wattmérő mutatója még mindig vibrált, mint egy elmezavarodott mutatóujj, ami nem tudja eldöntni, kit jelentsen fel a feletteseknek.
– Ez meleg volt – sziszegte János-g534, miközben gépiesen taposta a rozsdás fémkarokat. Homlokáról a verejték közvetlenül a csapágyházra csöppent, apró sercegéssel jelölve a humánerőforrás lassan elpárolgó maradékát.
– Pedálozz! Ne beszélj! – suttogta Alinda szaggatottan. A lába remegett a kettős terheléstől, de nem engedhetett ki.
A nagymama erőtlenül zihált a mellette lévő ülésen.
– Régen... a gépek dolgoztak az embernek – lihegte az idős asszony. – Nem mi voltunk az elem.
– Zseniális evolúció – dünnyögte János, miközben óvatosan, centinként közelebb csúsztatta a saját hajtókarját, hogy átvegyen némi feszültséget Alinda oldaláról. – Híg zabkásával tankolnak minket, hogy áramot termeljünk a gomboknak, amik aztán pirosan világítanak. Ennél emberibb dolog nincs is.
Alinda oldalról a fiúra nézett. Ebben a nyirkos, olajszagú pokolban nem a nagy kinyilatkoztatások számítottak. Az tette őket emberré, hogy a szabályzat ellenére is képesek voltak elcsalni tizenöt wattot a másik terhére.