A lendkerék embersége

Az őrszem nehéz léptei végül elhaltak a párás csarnok mélyén, de a tizenkettes pad felett lógó zöld lámpa fénye nem hozott megnyugvást. A fémes csikorgás ritmusát Alinda elkeseredett dühvel tartotta. Izmai még mindig sajogtak a hirtelen átvett terheléstől, amit a nagymamája gyenge lábaitól kímélt meg.
– Ez nem élet – sziszegte a lány a fogai között, miközben tekintete a kopott lendkerékre szegeződött. – Nem emberek vagyunk, csak szerves alkatrészek egy óriási áramkörben.
– Hallgass! – vágott közbe a nagymama rekedt, mégis éles hangon. A szája sarkában apró nyálcsepp csillant, szemeiben pedig a tehetetlen harag tüze égett. – Ember az, aki megőrzi a gondolatait, amikor a teste már a géppé lett. Apád is tudta ezt, és én is tudom. A mese nem luxus, Alinda, hanem az egyetlen dolog, ami megkülönböztet minket a folyosókon járkáló acéldobozoktól.
A szomszédos tizenhármas pad felől hirtelen megszilárdult a mozgás. János-g534 ritmusos zihálása megváltozott; lassan, de céltudatosan igazított a saját tengelyének ellenállásán, hogy csendben, a hálózati ingadozás álcája alatt átvállaljon némi feszültséget Alindáéktól. Haragos, sötét pillantása a lányra tévedt.
– A mese nem etet meg, öregasszony – vetette oda János fojtott, szinte vágó hangon, miközben izzadtságcseppek folytak le az állán. – És a watt sem kérdi, ki volt a nagyapád. De ha nem tartjuk egymásban a lelket, holnapra mindannyian csak száraz massza leszünk a csövekben.
Alinda megérezte a pedálok váratlan könnyebbedését. Ránézett a fiúra, s a düh perzselő falán át egyetlen villanásnyi időre áttört a felismerés: a gépek között nem a megadás, hanem ez a láthatatlan, konok kapocs teszi őket emberré.