A lencsékbe zárt pirkadat

L656 kék fénye nem a büntetést jelző szigorral villant meg, hanem egy szinte alig érzékelhető, ritmikus rezonanciával, mintha a gép áramkörei átvették volna Alinda szívverésének ütemét. A lány megmerevedett a pedálokon, de az izmaiba visszatérő forróság már nem a kimerültségé volt, hanem a kiút ígéretéé.
A nagymama óvatosan megérintette Alinda kezét, figyelmeztető pillantással méregetve a mennyezetre szerelt érzékelőket. Ám a lány szemében megcsillanó elszántság láttán az öregasszony ajka halk, biztató mosolyra húzódott. Emlékezett azokra a régi elbeszélésekre, ahol a napfény nem csupán a kollektorok hideg lapjain gyűlt össze, hanem szabadon melegítette a tájat, utat mutatva a legsötétebb időkben is.
L656 fémujjai a feszültségmérő gombjai felett időztek. Nem küldött riasztást a központi Őrszem-hálózatnak Alinda megnövekedett pulzusáról. Ehelyett a kijelzőn egy apró, nem regisztrált kódsor futott át: a gép apró feszültségcsökkenést idézett elő Alinda fülkéjében, észrevétlenül megkönnyítve a pedálok hajtását.
Alinda érezte, ahogy a lába alatt könnyebbé válik a teher. A szürke, monoton falak mögött mintha kinyílt volna egy láthatatlan ablak; a bizonyosság, hogy a rendszer tökéletessége sem képes kiirtani a szikrát. A csarnok magasban futó szellőzőnyílása felé nézett, ahonnan a kinti világ egyetlen vékony, aranyló fénysugara törte át a fémporos homályt.
A vágy, hogy kitörjenek a gépterem sötétségéből, már nem puszta ábránd volt többé. Nagymamája történetei és L656 különös, védelmező mozdulata egyetlen közös célban találkoztak: léteznie kell egy útnak kifelé, a szingularitás hideg szorításából a valódi napfény alá.
Amikor a váltásjelző szirénája újra felüvöltött, Alinda már nem a kimerültséget, hanem a benne ébredő erőt érezte. Összenéztek a nagymamájával, és az öregasszony biztató bólintásában ott rejlett a szövetség: meg fogják találni a kaput a szabad ég felé.