A Légiós Ösvénye

A szűk járat egyre lejjebb vezetett, a fém rácsok alatt a kolónia belső, elfeledett, nyirkos lehelete áradt. L656 érezte, ahogy a feszültség lassan enged a hátában, de a megkönnyebbülés helyett csak a bizonytalanság ült meg benne. Kovács embereinek hangja elnémult, elnyelte a csőrendszer mélysége, de a csend még félelmetesebb volt.
Alinda előretolt egy rozsdás, kilazult rácsot, ami egy még szűkebb, szabálytalanul kivágott nyílásba torkollott. Itt már nem volt rendszeres karbantartás nyoma, a falak nedvesek, penészesek voltak. A nagymama köhögött a por és a fülledt levegő keverékétől. „Mi ez?” – suttogta Alinda, miközben L656 óvatosan előre kúszott.
Egy apró, elfeledett szervizalagútba jutottak, ami szándékosan félrevezetően volt kialakítva. Sehol egy fényforrás, csak a távoli, mélyről jövő, tompa morajlás jelezte, hogy még mindig a kolónia belsejében vannak. Az alagút padlóját vastag porréteg borította, melyben azonban friss nyomok látszottak. Nehéz bakancsoké. Nem a szokásos, vékony talpú kolóniabeli cipőké.
L656 megállt, kezével a falat tapogatva. Érezte, ahogy a rideg fém alatt valami más rejtőzik. Alinda a nyomokat követte, és az egyik sarokban valami sötét dologra bukkant. Egy elhasznált, piszkos utility öv hevert ott, rajta fém csatokkal és egy kis, összehajtogatott papírfecni. Alinda kibontotta. Egy durván rajzolt térkép volt, tele szaggatott vonalakkal és jelölésekkel, amik ezeket az elfeledett járatokat mutatták. Az egyik szélén, sietősen, de olvashatóan, egy szó állt: „LÉGIÓS ÚTVONAL”.
A nagymama arca elfehéredett. „Légiós?” – suttogta. „Dehát ide… nem jöhet be senki kívülről.” A papírra rajzolt, gyanúsan ismerős, szögletes írás Kovács embereire emlékeztette Alindát, mégsem stimmelt valami. Ez a kézvonás durvább, céltudatosabb volt. Az „új lakó” – suhant át Alinda agyán. Ez az útvonal valaki másé volt, valakié, aki nem a kolónia rendjében mozgott. A félelem új árnyalattal keveredett: nem csak Kovács elől menekültek, hanem valaki más útjába tévedtek, aki talán még veszélyesebb.