A lázadás grammja

A műszakváltás a Fülke-14-ben akkora ünnepéllyel zajlott, mint egy elromlott konzervnyitó működése. Kovács, a szektor morcos karbantartója dühösen csörtetett be, kezében egy zsíros mérőműszerrel. „Ki rángatta meg a feszültséggörbét? Ha János megint szerelmes, esküszöm, átállítom a dinamóját nehezített fokozatra!” – morogta, miközben gyanakodva méregette a megizzadt János G534-et. Az Őrszem-drone a sarokban vészjóslóan villogott, mintha csak Kovács haragját akarná leutánozni, csak éppen több vörös fénnyel és kevesebb káromkodással.
Alinda igyekezett úgy tenni, mintha a pedálozás lenne az életműve, de közben fél szemmel a szomszédos fülke felé pislogott. Ott ült a 84-es-alany, aki ahelyett, hogy a kötelező rabszolgamunkán búslakodott volna, feltűnően reményteli arccal próbált ritmust fogni. „Ha eleget tekerünk, talán kapunk igazi vajat is a fehér massza mellé” – suttogta át Alindának, mire Kovács úgy nézett rá, mintha a fizika törvényeit sértette volna meg. „A vaj nem energiatényező, 84-es! Tekerj, vagy te leszel a következő, akit átirányítanak a fagyos-kamrába!”
Nagymama csak egy fáradt mosolyt küldött János felé, miközben a generátor egyenletesen zúgott. Az emberi lét kérdése a kolóniában jelenleg arra redukálódott, hogyan lehet kijátszani a szenzorokat úgy, hogy a pulzus ne haladja meg a lázadási határértéket, de a lélek se hűljön ki teljesen. Az Őrszem hirtelen rácsapott a fülke fémrácsára, amitől mindannyian összerezzentek. „Figyelem. Az érzelmi ingadozás csökkenti a hatásfokot” – darálta a gép.
Alinda rájött, hogy a túlélés nem a nagy beszédekben rejlik, hanem abban, hogy Kovács dühöngése és a drone kattogása ellenére is képesek egymásra nézni. Mi lesz az emberrel, ha a gépek szabják meg a ritmust? Nos, legfeljebb megtanulnak aszinkronban lélegezni. A 84-es-alany bólintott, János pedig egy picit lazított a tartásán, épp csak annyira, hogy a gép ne jelezzen, de a dac mégis megmaradjon a levegőben.