A kövekbe zárt örökség

A rozsdás kapun túl a járat falai megváltoztak: a megmunkált acélt felváltotta a durva, málló beton, amin a nyirkosság fekete erezetei futottak végig. A porréteg alatt fakó, sárgult feliratok derengtek elő – a kolónia legősibb, 2050-es évekből származó szektorjelzései. János gyors léptekkel haladt elöl, L656 pedig a szűk elágazásokat figyelte, de az igazi feszültség nem a mögöttük hagyott kapu felől, hanem a menetoszlop közepéről csapott fel.
A nagymama megtorpant egy elszíneződött falrészlet mellett, és reszkető ujjával megérintette a betonba vésett évszámot.
– Két hétre jöttek le az első családok, Alinda – suttogta keserűen, hangjában évtizedek fojtott haragjával. – Csak amíg elül a veszély. Azután itt ragadtak, és generációkon át tűrték, hogy gépként kezeljék őket. Te pedig fel sem teszed a kérdést, miért élünk lassan kétszáz éve a föld alatt!
Alinda megállt, szemeiben hirtelen harag szikrázott. A felgyülemlett félelem és a fáradtság egyetlen nyers kirohanásban robbant ki belőle.
– Elég volt a mesékből, Nagymama! – vágta rá indulatosan, a kelleténél jóval hangosabban. – Te a régi emlékekbe kapaszkodsz, miközben nekem a mai napot meg az Őrszemeket kell túlélnem! Nincs kinti világ, csak ez a dohos lyuk az otthonunk, és ha nem lépsz tovább, a nosztalgiázásod miatt fognak elfogni minket!
A nagymama megdermedt a lány nyers szavaitól, szemeiben a megbántottság keveredett a tehetetlenséggel. L656 azonnal közbelépett, figyelmeztetően felemelve a kezét: Alinda kiabálása veszélyesen elvisszhangzott a csővezetékek mentén.