A huzat iránya

A nyirkos járat mélyén a csövek nem lüktettek olyan gépies ritmusban, mint a dinamoteremben. A falakba karcolt nevek és dátumok mentén János haladt elöl, ujjait a hideg téglákon tartva. Alinda a nagymama karját fogta; az idős asszony léptei lassultak, de a tekintete feszülten kutatta a homályt.
– Itt már nem látnak – suttogta János szaggatottan, miközben tekintete a sötét sarkokat pásztázta. – A tizennégyes fülke nincs messze. Ott van egy régi elágazás, ahová a csatornák elfeledett melege gyűlik.
A folyosó végén egy elrozsdásodott, nehéz vasajtó zárta el az utat. János előhúzta a rézkulcsot, és a kopott zárba illesztette. A fém csikordulva engedett, s amint a nyílás feltárult, meleg, száraz huzat csapott az arcukba. Nem a gépek olajszaga volt ez, hanem egy olyan téré, ahol hosszú évtizedek óta nem mérte senki a kalóriát.
– Ez a szél… – lehelte Alinda, s az arcán a rettegést egy pillanatra felváltotta az ámulat. A nagymama csontos keze megszorította a lány vállát, mintha a régi világ egy darabját ismerte volna fel a fuvallatban.
Mielőtt azonban beléphettek volna, a távoli dinamoterem felől éles, szaggatott sziréna vert visszhangot a csöveken. Az Őrszemek átláttak a cselén: megkezdődött a szektor teljes lezárása. János megragadta Alinda kezét, és behúzta őket a fülke homályába. A döntés visszavonhatatlan volt, a visszaút pedig végleg elzárult.