A hús és a vas határa

János oldalába éles görcs hasított. A tegnapi vágás a bordáinál újra kiszakadt a hirtelen mozdulattól, s a munkásruha durva vásznán sötét vérfolt terjedt ki. A férfi összegörnyedt, térde hangos koppanással csapódott a csarnok betonjára.
Alinda dühös morgással lépett előre, de mozdulata gyorsabb volt, mint a haragja. Megragadta a férfi izzadt vállát, és teljes testsúlyával megtámasztotta. A generátorházból áradó hőség megperzselte az arcukat, a túlterhelt csapágyak pedig élesen visítottak a hűtőolaj hiányától.
– Állj fel, nem maradhatsz így! – sziszegte a lány élesen. – Ha a kamerák észreveszik, hogy kiesel a munkából, az Őrszemek nem orvost küldenek, hanem selejtezési jegyzőkönyvet vesznek fel. A rendszert nem érdekli a fájdalmad, nekik csak a kimaradt wattok számítanak.
A nagymama lassan engedte el a pedálokat. Megviselt, ráncos keze megremegett a hideg vascsövön.
– Régen – mondta halk, de metsző hangon –, ha valaki elesett, megálltak mellette. Nem a hálózati veszteséget kalkulálták. Ebből a gépezetből kiveszett minden, amitől az ember ember lett.
– A te meséid nem etetnek meg minket, amikor elzárják a tápoldatot! – csattant fel Alinda, miközben János tehetetlen súlya alatt majdnem ő is elvágódott. – Nézz ránk! Csupán biológiai akkumulátorok vagyunk a falak között.
János a lány karjára kulcsolta véres ujjait. A villódzó, sárga vészfényben tekintetük egyetlen hosszú másodpercre találkozott. Ebben a szótlan, elkeseredett kapaszkodásban több volt az emberségből, mint az egész kolónia szabályzatában.