A haladék matematikája

A zöld fény tompa derengése mögött a kolónia mérőműszerei nem felejtettek, csupán haladékot adtak. Alinda combjaiban görcsbe rándultak az izmok; a nagymamájától átvett többletterhelés kétszeres sebességgel égette a reggeli massza nyomorúságos szénhidrátjait. Az őrszem hűvös optikája már elfordult, de az algoritmus naplózta az ingadozást. Egy alulteljesítő bioakkumulátornál csak egyetlen dolog jelentett nagyobb kockázatot a rendszer számára: a rendellenesen elosztott energia.
A nagymama nem hálával tekintett az unokájára, hanem szótlan, megdermedt félelemmel. Pontosan tudta, mi történik azokkal, akik túlvállalják magukat a dinamóknál. A túlfeszített ízületek néhány műszak alatt tönkremennek, s akinek a hatékonysága a kritikus szint alá süllyed, azt nem gyógyítják – áthelyezik. Mi lesz a lánnyal, ha a dac és az emlékezetvédelem oltárán feláldozza a saját állóképességét?
A csarnok homályos szélén egy másik alak ritmikus mozgása akadozott meg egy pillanatra. János-g534 a saját pedáljára tapadt, de tekintete a tizenkettes pad felé fordult. A közöttük feszülő, tiltott figyelem most még veszélyesebbé vált: ha a fiú megpróbálna beavatkozni, a hálózat azonnal észlelné a rendellenességet.
„Nem bízhatod el magad” – suttogta a nagymama, hangja alig hallatszott ki a csapágyak fémes sikolyából. „Az én időm lejárt, Alinda. Ha értem égsz el, semmid nem marad.”
A lány azonban nem lassított. A pedálok monoton köreiben nemcsak a túlélésért küzdött, hanem azért a makacs bizonyosságért, hogy a hús és a csont többet ér a vezérlőpult száraz matematikájánál – még akkor is, ha ez a választás a szakadék szélére sodorja őket.