A fém rácsok mögött

Az Őrszem nehéz, ritmikus léptei lassan elmosódtak a folyosó távolában, de a három fogoly még percekig nem mert megmozdulni. A levegő nehéz volt, ózon- és izzadságszagú, a neonfények vibrálása pedig ritmikus fejfájást lüktetett Alinda halántékában. A nagymama lassan elengedte a gyerekek kezét, ujjai még remegtek a feszültségtől, de a szemében a megkönnyebbülés helyett egy mélyebb, sötétebb aggodalom fészkelt meg.

„Nem maradhatunk itt sokáig” – suttogta az idős asszony, közelebb húzódva a két fiatalhoz a szűk alvófülke sarkában. „Az Őrszemek memóriája rögzíti az anomáliákat. Ha a pulzusunk nem is ugrott meg, a hőkamerák rögzítették az egymáshoz való fizikai közelségünket. A gépi logika előbb-utóbb mintázatot fog keresni benne.”

A 84-es Alany, akit a nagymama történetei láthatóan teljesen megbabonáztak, közelebb hajolt. „Ismerek egy helyet” – lehelte a szavakat, miközben tekintetével a mennyezet sötét szellőzőrácsait pásztázta. „A hármas pedálsor mögött, a karbantartó akna mélyén van egy holttér. Ott a generátorok zaja elnyomja a hangokat, és az Őrszemek szenzorai sem látnak be a magas feszültségű térerő miatt. Oda kell mennünk, ha többet akarsz mesélni.”

Alinda szíve megdobbant. A gondolat, hogy elhagyják a kijelölt zónát, halálos veszélyt jelentett. Ha rajtakapják őket, a büntetés nem csupán a fejadag megvonása volt; a „hatékonyságvesztett” egyedeket a központi feldolgozóba szállították, ahonnan még soha senki nem tért vissza. De a fentről hulló langyos víz, a fák suhogása és a szabadság ígérete olyan éhséget ébresztett benne, amit az édes massza sosem tudott csillapítani.

„Menjünk” – mondta Alinda határozottan, rászorítva a nagymama kérges kezére. Az idős nő bólintott, bár arcán látszott a félelem. Tudta, hogy a múlt felidézésével egy olyan lavinát indított el a lányában, amit már semmilyen gépi parancs nem állíthat meg. Elindultak a sötét folyosón, lépteiket a távoli turbinák monoton búgásához igazítva.