A csövek üzenete

A sercegés hirtelen megszűnt, de nem a biztosító kioldása miatt. János nem lassított, hanem ritmusos, kimért ütemben kezdte taposni a pedálokat: három gyors, két lassú, egy éles megállás. A fémcsöveken átfutó vibráció nem véletlen ingadozás volt, hanem kódolt üzenet, amely végigmorajlott a C-szektor kihűlő hálózatán.
– Mit csinálsz? – szisszent fel Alinda, de a hangjában a korábbi düh helyett hirtelen felcsillant valami ismeretlen, lázas várakozás.
– A hatos generátornál lévők figyelnek – mondta János zihálva, miközben homlokáról a hideg vasra hullott a verejték. – Ha egyszerre váltunk ütemet, a központi trafó nem bírja el a visszacsatolást. Nem leállítjuk... megremegtetjük a rendszert.
A nagymama görnyedt háta kiegyenesedett. Öreg tekintetében a megszokott fásultság átadta helyét a régi időkből megőrzött fénynek.
– A napfény nem a mennyezeti csövekből jön, gyermekem – suttogta Alinda felé fordulva, miközben ujjaival a lány csuklóját szorította. – Emlékszel? Az ég nem acélból van. Ők elfelejtették, de mi nem fogjuk.
Pár pillanattal később a sötét folyosó mélyéből válaszul három tompa ütés kopogott vissza a vízvezetékeken. Valaki meghallotta. A kolónia szigorú szabályzata szerint ez nyílt szabotázsnak számított, de a dinamóterem sűrű levegőjében a félelem helyét átvette a megállíthatatlan remény. Alinda megfogta János átforrósodott kezét; a hideg vasváz felett összefonódó ujjukban már egy új világ ígérete feszült.