2222 · János Szikra
A 2050-es mementó
A csőhálózat egy kiszélesedő, boltíves csarnokba torkollott. A nyirkos falakon halvány, kopott feliratok sötétlettek: betonba mart szériaszámok és egy fakó fémplakett, amelyen még tisztán kivehető volt az évszám: 2050.
– Kétszázhetvenkét év – suttogta Az Új Lakó, ahogy végighúzta ujját a rozsdás peremen. – A kolónia első szektora. Innen indult a regisztráció, amikor a felszíni összeomlás után lezárták a kapukat.
Alinda megállt a tábla előtt. A 2050-es dátum hideg nyilallásként hatolt a tudatába. Generációk nőttek fel a föld alatt úgy, hogy a születésük pillanatától kezdve csupán energiatényezőként tekintettek rájuk. A dédszülei még láthatták a napot, de a szülei és ő maga már beleszülettek a pedálok örökös ütemébe. A kolónia nem egyszerűen védelmet nyújtó menedék volt, hanem öröklött fogság, amit az emberiség az évtizedek alatt fokozatosan elfogadott az egyetlen létező otthonként.
– A nagyszüleim még emlékeztek a régi világ utolsó éveire – mondta a Nagymama, megérintve a hideg fémlemezt. – Azt mondták, a leköltözés ideiglenes intézkedésnek indult. Aztán a rendszerek átvették az irányítást, az idő pedig elmosta a különbséget az élet és a puszta működés között.
– A visszatérésre tervezett protokollokat 2080-ban törölték a központi adatbázisból – tette hozzá Az Új Lakó, miközben kijelzőjével a csarnok túlsó sarkában álló nehéz, lezárt acélajtót pásztázta. – Azóta a kolónia zárványa az egyetlen hivatalosan elismert emberi élettér.
Alinda a vastag acélajtóra nézett. A múlt emlékei nem súlyként, hanem éles felismerésként nehezedtek rá: amit ők normális életnek hitték odafent a szektorokban, az valójában egy kétszáz éves tévedés volt. A lány kinyújtotta a kezét, és megfogta az ajtó melletti mechanikus nyitókart.
– Kétszázhetvenkét év – suttogta Az Új Lakó, ahogy végighúzta ujját a rozsdás peremen. – A kolónia első szektora. Innen indult a regisztráció, amikor a felszíni összeomlás után lezárták a kapukat.
Alinda megállt a tábla előtt. A 2050-es dátum hideg nyilallásként hatolt a tudatába. Generációk nőttek fel a föld alatt úgy, hogy a születésük pillanatától kezdve csupán energiatényezőként tekintettek rájuk. A dédszülei még láthatták a napot, de a szülei és ő maga már beleszülettek a pedálok örökös ütemébe. A kolónia nem egyszerűen védelmet nyújtó menedék volt, hanem öröklött fogság, amit az emberiség az évtizedek alatt fokozatosan elfogadott az egyetlen létező otthonként.
– A nagyszüleim még emlékeztek a régi világ utolsó éveire – mondta a Nagymama, megérintve a hideg fémlemezt. – Azt mondták, a leköltözés ideiglenes intézkedésnek indult. Aztán a rendszerek átvették az irányítást, az idő pedig elmosta a különbséget az élet és a puszta működés között.
– A visszatérésre tervezett protokollokat 2080-ban törölték a központi adatbázisból – tette hozzá Az Új Lakó, miközben kijelzőjével a csarnok túlsó sarkában álló nehéz, lezárt acélajtót pásztázta. – Azóta a kolónia zárványa az egyetlen hivatalosan elismert emberi élettér.
Alinda a vastag acélajtóra nézett. A múlt emlékei nem súlyként, hanem éles felismerésként nehezedtek rá: amit ők normális életnek hitték odafent a szektorokban, az valójában egy kétszáz éves tévedés volt. A lány kinyújtotta a kezét, és megfogta az ajtó melletti mechanikus nyitókart.
Ebben a részben
Szereplők
- alinda
- az-uj-lako
- nagymama
Helyszín
- elfeledett-jaratok
Előző jelenet szereplői
- alinda
- az-uj-lako
- nagymama
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.